Kalózkapitány jelmezben toppantam
be a terembe, és máris elámultam. A csapat fele ugyanis szép népviselet(szerű)
fehér ruhában érkezett. Ők aznap már részt vettek egy előadáson, ráadásul ott
fellépőként. Az idősek otthonában énekeltek karácsonyi dalokat.
Hamar kiderítettem, hogy a
résztvevők közül senki sem fél a könyvektől. Az egyik fiú orrához toltam egyre
közelebb és közelebb a nyitott Puszirablókat. Az elején nem zavartatta magát,
csak a legvégén bizonytalanodott el („félek, hogy rá tetszik csapni az orromra”).
De egy jószívű meseíró ilyet nem csinál, csak szaglásra tartottam a könyvet, mert
olyan finom "újkönyv" illata volt. Ezután meséltem, és játszottunk és
beszélgettünk. Az előadás még tovább is tartott, mint máskor. Mikor végeztünk,
sokan kértek könyvet, és mindkét osztály énekelt egy-egy dalt köszönetképp. Ráadásul
az egyik kislány még azt is megsúgta, hogy ő már régen író szeretne lenni, és a
találkozó után még nagyobb kedvet kapott hozzá. Ha elküldi, itt a honlapon ti
is elolvashatjátok, hogy mit írt. Ennek kapcsán a tanító néni megkért, hogy
meséljem el, miért, hogyan (és hány évesen) találtam ki, hogy író szeretnék lenni. Ezt meg is tettem, de most inkább nem írom
ide. Aki kíváncsi rá, az kérdezzen meg, mikor legközelebb találkozunk, és
szívesen megválaszolom neki is!
A csapat tagjai olyan kivételesen
jól szerepeltek az előadáson, és olyan különösen kedvesen fogadtak, hogy Arany
Kalóz oklevéllel szeretném ezt megköszönni nekik.
